Réges-régen történt, talán még nagyapátok sem élt akkor. Mégis el kell mondanom, mert ebből tudhatjátok meg, hogyan is kezdődött a sűrű jövésmenés a mi világunk és Narnia birodalma között.   Ez még azokban a napokban volt, amikor Mr. Sherlock Holmes javában a Baker Streeten élt, Bastable-ék pedig kincsek után loholtak a Lewishem Road-on. Amikor a fiúk kötelezően keménygallért viseltek, s az iskolák bizony sokkal szigorúbbak voltak, mint manapság. Ám - hogy jót is mondjak - az ételek viszont ízletesebbek voltak, s ami az édességeket illeti, nemcsak hogy nyálcsorgatóan finomak voltak, de fele annyiba kerültek, mint ma.   Ebben a szigorú, de vaníliaillatú korban élt Londonban egy kislány, Polly Plummernak hívták. Borzasztóan hosszú utcában lakott, ahol a házak szinte egymáshoz voltak préselve. Egy reggel épp a hátsó kertben sétált, mikor észrevette, hogy egy fiú kapaszkodik fel a kerítésen, s átkukucskál a szomszédból. Polly nagyon meglepődött, mert addig nyomát sem látta gyereknek a házban. Ketterley úr, az öreg agglegény lakott ott, vénkisasszony húgával, Miss Ketterley-vel. Kíváncsian vizslatta az ismeretlen fiú maszatos arcát. Mintha felmosóronggyal törülközött volna.   - Szia - szólt oda Polly.   - Szia - mondta a fiú.   - Hogy hívnak?   - Pollynak.   - És téged?   - Digorynek.   - Fura név - mondta Polly.   - Mint a Polly.   - Dehogyis! - mondta Polly.   - De igen!   - Jó, lehet, hogy furcsa a nevem, viszont én szoktam mosakodni - felelte Polly. - Neked sem ártana, pláne azután, hogy... de nem merte kimondani, pedig látta az elmaszatolt könnycseppeket a fiú arcán.   - Hát jó, bőgtem - mondta Digory, mintha büszke lenne erre, a fiúknál inkább szégyellnivaló tevékenységre. - Te tán nem sírnál - folytatta -, ha egész életedet vidéken töltötted volna, egy hatalmas kertben, magánhasználatú pónilóval és folyóparttal, aztán egyszercsak idehoznak, ebbe a lerobbant városba?   - London nem is lerobbant hely - szólt vissza Polly, de a fiú nem figyelt rá, csak zsörtölődött tovább:   - És ha a papád Indiában volna, téged meg száműznek a nagynénédhez, meg a bácsikádhoz, aki még pluszban tisztára dilinyós? De muszáj menned, mert ők ápolják édesanyádat, aki nagyon beteg, és az is lehet, hogy... igen, az is lehet, hogy meghal - mondta könnyekkel küszködve a fiú.   - Ezt nem tudtam. Ne haragudj - szólt kedvesen Polly. Majd részben, mert hirtelenjében nem tudta, mit mondjon, részben, hogy Digory gondolatait derűsebb vidékre terelje, megkérdezte, hogy Ketterley úr tényleg őrült-e?   - Az biztos - mondta Digory -, vagy ha nem, akkor valami más gond van vele. A dolgozószobája fönn van a legfelső emeleten. Letty néni megtiltotta, hogy betegyem oda a lábam. Már ez is gyanús, nem? Aztán van itt még valami. Ha a bácsi szólni próbálna hozzám az asztalnál, mert a nővérével sosem beszél, a néni azonnal letorkolja. "Hagyd békén ezt a fiút, Andrew" - kelepeli, vagy "nekem elhiheted, hogy Digory hallani sem akar arról", vagy épp "Digory, menj ki a kertbe játszani!"   - Mit akarhat ilyenkor mondani a nagybátyád?   - Fogalmam sincs. És van még valami. Tegnap este, épp lefeküdni indultam, amikor a lépcsőn fölfelé menet, tudod mit hallottam?   - Mit?   - Egy vérfagyasztó sikolyt.   - Úristen! Lehet, hogy van egy tébolyult felesége, és oda zárta be.   - Ez nekem is eszembe jutott.   - Lehet, hogy pénzt hamisít.   - Vagy kalóz volt, mint az az ember a Kincses szigetben, és a hajdani kalóztársai elől rejtőzik.   - Ez nagyon izgalmas! - mondta Polly. - Nem is sejtettem, hogy ilyen különleges a ti házatok.   - Lehet, hogy ez neked tetszik - mondta Digory -, de biztos nem örülnél, ha ott kellene az éjszakákat töltened. Fekszel az ágyban, már majdnem elalszol, mikor meghallod Andrew bácsi csoszogó lépteit az ajtód előtt. Rettenetes! Ja és a szemei! Azok aztán vérfagyasztóak.   Így ismerkedett meg egymással Polly és Digory a nyári szünet első napjaiban. Mivel azon a nyáron egyikük sem utazott a tengerhez, szinte mindennap találkoztak.   Hideg és esős nyár volt. Az időjárás szinte fogságban tartotta őket, kalandos utakat legfeljebb a ház falai között szervezhettek. Hihetetlen, hányféle felfedező útra indulhatsz egy szál gyertyacsonk világánál abban a nagy házban, és közben átjuthatsz a szomszéd házak padlására is. Polly már korábban rábukkant a padláson egy szűk rejtekajtóra. Mögötte volt a víztartály, amögött pedig egy sötét helyiség, ahová némi igyekezettel be tudott kúszni. Mint egy hosszú alagút, egyik oldala téglafal, másik ferde tető. Annak résein, a cserepek közt, itt-ott bevillant a fény. Ennek a padlásjáratnak nem volt szilárd padlózata: gerendáról gerendára kellett lépkednie, különben beszakadt volna az alatta lévő szobába. Polly a víztartály melletti szűk járatot afféle titkos rejtekhelynek használta. Régi ládák maradványait hordta oda, tört konyhaszékek ülőkéit, s efféle holmikat. Elhelyezte őket a gerendákon, ezekkel helyettesítette a padlót. Tartott itt egy ódon pénzesládát, benne féltett kincseivel; aztán pár kitépett füzetlapot, amelyeken egy saját maga által kifundált történet volt írva, és néhány almát. Gyakran elszopogatott egy-egy üveg gyömbért is a padlászugban. A szerteszét heverő üres üvegektől olyan volt a hely, mint egy kalózbarlang.   Digorynek tetszett a rejtekhely, (Polly a füzetlapokon kívül mindent megmutatott neki), de mindenekelőtt a padlás teljes felderítése izgatta.   - Szerinted meddig tart ez az alagút?   - Nem tudom.   Biztos az egész házsor fölött végig tudnánk kúszni.   - Tényleg! - ujjongott Polly. - És akkor, tudod mit is megcsinálhatnánk?   - Mit?   - Simán bejuthatnánk a többi házba.   - Hogy betörőknek nézzenek bennünket? Azt már nem!   - Te ennyire gyáva vagy? Különben csak arra gondoltam, ami a ti házatok mellett van.   - Miért, miért pont arra?   - Mert az üres. Apa azt mondta, mióta itt lakunk, azóta egy lélek se lépett oda be.   - Hát akkor gyerünk - mondta Digory, és rettenetesen izgatott lett. Azon járt az esze, vajon miért lakatlan ez a ház annyi idő óta. Polly is ezen töprengett. Mindketten ugyanazt gondolták, de kimondani nem merték: tán kísértetek. Féltek, de a gyávaságot bevallani rendkívül nehéz feladat.   - Akkor menjünk most azonnal? - kérdezte Digory.   - Ha akarod - mondta Polly.   - Persze nem kötelező. Én benne vagyok, ha te is - mondta a kislány.   - Honnan tudjuk majd, hogy pont abban a házban járunk?   Elhatározták, hogy visszamennek a padlásszobába, s közben megszámolják, hány gerenda jut egy szobára, hány a két padlásszoba közötti járatra, mennyi a cselédszobára és a raktárhelyiségre. Ebből föl tudják becsülni a ház hosszát. Ha még egyszer ennyit megtesznek, akkor elérik Digoryék házának túlsó szélét. Innen pedig a legközelebbi ajtón át máris az üres ház padlására jutnak.   - Csak abban nem vagyok bizonyos, hogy az a ház tényleg üres - mondta Digory.   - Hogyhogy?   - Szerintem, lakik ott valaki titokban. Csak éjszaka hagyja el az épületet, mikor mindenki alszik. Lehet, hogy egy bűnszövetkezetet leplezünk le és esetleg jutalmat is kapunk. Mert azt nem lehet elhinni, hogy egy ház évek óta lakatlan. Ott valami titoknak kell lennie.