Részlet a könyvből
|
|
|
|
|
|
Valamikor, a kilencszázas évek elején, élt négy kisgyermek: Peter, Susan, Edmund és Lucy. A háború bombázásai elõl a szüleik vidékre küldték õket, messzi Londontól. Ez a kis könyv az õ kalandjaikról szól. Egy világtól elzárkózó, szórakozott öreg professzor háza lett az új otthonuk. Ettõl az épülettõl minden messze volt. A legközelebbi vasútállomás tíz mérföldre, a postahivatal pedig két mérföldre. A hatalmas házat egy házvezetõnõ és három cseléd, Ivy, Margaret és Betty tartotta rendben. Velük persze nem sokat találkozunk a történet folyamán. A Professzor õsz hajú, idõs ember volt, de mindig jókedvu. A gyerekek elsõ látásra megkedvelték. Bár amikor megérkeztek, és az öreg kinyitotta az ajtót, nagyon meglepõdtek. Kedvesen üdvözölte õket, Lucy, a legkisebb lány mégis megijedt. Edmund pedig annyira viccesnek találta, hogy alig bírta magába fojtani a nevetést. Az elsõ este, amikor a gyerekek vacsora után elköszöntek és fölmentek az emeletre, rögvest megtárgyalták az eseményeket. - Azt hiszem, minden rendben lesz. Ennél jobban nem is alakulhatott volna. Az öregtõl azt csinálhatunk, amit akarunk - mondta Peter. - Engem egy medvére emlékeztet - tette hozzá Susan. - Na hagyjuk! - legyintett Edmund, aki halálosan fáradt volt már, de épp az ellenkezõjét próbálta mutatni. - Ez engem egyáltalán nem érdekel! - Miért? - csodálkozott Susan. - Különben neked nem az ágyban volna a helyed? - Mintha anyát hallanám - felelte mérgesen Edmund. - Nehogy már te mondd meg nekem, mikor menjek aludni! - Baj lesz, ha meghallják, hogy még mindig ébren vagyunk - szólt közbe Lucy. - Nem hiszem - mondta Peter. - Ebben a házban senki sem törõdik azzal, hogy a másik mit csinál. Különben sem hallanak semmit! Az ebédlõ innét vagy tíz perc gyalog. Folyosók, lépcsõk…
- Mi ez a zaj? - kiáltott fel Lucy hirtelen. Tudnotok kell, hogy ez volt a leghatalmasabb ház, amiben a gyerekek valaha is megfordultak, tele titokzatos járatokkal, üres szobákba nyíló hatalmas ajtókkal. Ezért aztán a hang hallatán nem csoda, hogy egy kicsit megborzongtak. - Ez csak egy madár, te gyáva kukac - mondta nyugodtságot színlelve Edmund. - Méghozzá bagoly - tette hozzá Peter. - Na, én most már tényleg megyek aludni. Folytassuk inkább holnap a beszélgetést. Nagyon izgalmas itt, nemcsak a ház, de a környék is. Emlékeztek, milyen óriási hegyeken át vezetett ide az út? Hát az erdõkre? Mindenféle állatok lakhatnak ott, még veszélyes ragadozók is! - Borzok! - Rókák! - Nyulak! Egymást túlkiabálva sorolták a különbözõ állatok neveit. Nagy bánatukra azonban a következõ reggel zuhogó esõre ébredtek. Hiába lestek ki az ablakon, a sûrû esõfüggöny eltakarta a hegyeket, erdõket, sõt, még a kis kerti patak sem látszódott. A Professzorral együtt megreggeliztek, utána fölmentek a szobájukba. A szoba hosszú, alacsony helyiség volt, két ablaka a kertre nézett, a másik kettõ az ellenkezõ irányba. - Hát persze hogy most kell esnie! - zúgolódott Edmund. - Ne morogj mindig, Ed! - szólt vissza Susan. - Fogadni mernék, egy órán belül kiderül az ég. De addig is itt a rádió, meg ez a rengeteg könyv. - Én inkább felfedezõútra indulok a házban! - mondta Peter. Ezt mindenki jó ötletnek találta. Most nagyon figyeljetek, mert itt kezdõdnek az igazi kalandok! Már említettem, ez olyan ház volt, amit egyszerûen nem lehet megismerni. Hogy miért? Mert a legaprólékosabb vizsgálódás után is marad egy-két feltáratlan helyiség, rejtett zug, félreesõ lépcsõ - de nem is sorolom tovább, hisz el tudjátok képzelni! A felfedezõút elkezdõdött. Az elsõ néhány ajtó üres szobákba nyílt, ezen persze egyáltalán nem lepõdtek meg. Nem lehet egy ekkora házat bebútorozni. Aztán egy olyan helyiségbe jutottak, ami inkább hosszú terem volt, mint szoba, tele ablakokkal, a falakon régi fegyverekkel. Egy másik szobában zöldre festett falakat találtak. Mindössze egy hárfa árválkodott a sarokban. Aztán következett három lépcsõ lefelé, öt felfelé, majd egy pici emeleti elõszoba, aztán megint ajtó, ami egy erkélyre nyílt. A gyerekek egymás után nyitogattak be az emeleti szobákba is, ahol hosszú polcokon vastag, régi könyvek zsúfolódtak. Némelyik vastagabb volt, mint az õsrégi misekönyvek és Bibliák. Végül megint egy majdnem üres szobára bukkantak, csak egy hatalmas kopott ruhásszekrényt meredt rájuk a túloldalról. Egyik ajtaja üvegezett volt.
- Semmi izgalmas! - sóhajtott fel Peter, és kitrappolt a szobából. A többiek követték, kivéve Lucyt, aki hátramaradt. Gondolta, fölösleges a szekrényajtóval bajlódnia, úgyis zárva lesz, mégsem tudott ellenállni. Csak megpróbálom - morfondírozott magában. Legnagyobb meglepetésére az ajtó már az elsõ kísérletre könnyedén kinyílt, és két molyirtó golyócska gurult ki a szekrény belsejébõl, mintha évek óta arra vártak volna, hogy kiszabaduljanak. Belesett. Szorosan, egymás mellett kabátok lógtak, bundák is voltak közöttük. Lucy mindig is szerette a bunda illatát. Kapta magát, és hirtelen belépett a szekrénybe, arcát a kabátok közé fúrta. Az ajtót nyitva hagyta, a biztonság kedvéért. Tovább araszolt befelé a szekrénybe, a kabátok rengetegében. Meglehetõsen sötét volt, ezért a kezeit elõrenyújtotta, nehogy a fejét beüsse a szekrény oldalába. Két vagy három lépést haladhatott így elõre. És hihetetlen, de még mindig nem érte el a hátlapot. - Nahát! Ez nagyon különös szekrény! - gondolta. Lépdelt elõre, jobbra-balra lökdöste maga elõtt a kabátokat. Egyszer csak, mintha valami csikorogna a talpa alatt. - Csak nem molyirtó golyócskákon taposok? - tûnõdött. Lehajolt, hogy kitapogassa. De ahelyett, hogy a szekrény aljának kemény fáját érezte volna, az ujjai valami puha, de hideg dolgot érintettek. - Nagyon különös - ámuldozott egyre jobban, és megint tett néhány lépést elõre. A következõ pillanatban érezte, hogy az arcát súrolja valami. De ez a valami nem a kabátok puha, lágy anyaga volt, hanem kemény, szúrós dolog. - Mintha száraz faágak lennének! - gondolta, bár kissé érthetetlen volt, hogy mit keresnek itt száraz faágak. Hirtelen fényt vett észre a feje fölött. Biztos volt abban, hogy a szekrénynek közvetlenül a háta mögött kell lennie. Mégis, amikor hátrapillantott, egészen távolinak tûnt. Aztán valami puha és hideg hullott a fejére. Körülnézett: egy behavazott erdõ közepén állt. Éjszaka volt, hópelyhek ringatóztak a levegõben. Hát szó se róla, kissé meglepõdött. De a meglepõdés csak fokozta benne a kíváncsiságot. Körülnézett: háta mögött látta a nyitott szekrényajtót, sõt, az üres szoba körvonalait is. Természetesen az ajtót nyitva hagyta, mert tudta, milyen elviselhetetlen dolog, ha valaki bezárja magát a szekrénybe.
- Bármikor visszamehetek, ha netán valami kellemetlen történne - nyugtatta magát. És bátran elindult elõre. Krapp, krapp - ropogott a hó a lába alatt. A hóesésen át messzirõl fény derengett. Tíz perc gyaloglás után odaért. Egy lámpaoszlop állt a tisztás közepén. Lucy nem értette, hogyan kerülhetett egy lámpaoszlop az erdõ közepére. Most hogyan tovább? Ezt kellett eldöntenie. Ahogy ott álldogált, apró neszre lett figyelmes. Mintha pici lábak trappolnának a hóban, sõt úgy tûnt, feléje közelednek. Nemsokára különös kis élõlény bukkant elõ a sûrûbõl. Alig volt magasabb, mint Lucy, a feje fölé havas esernyõt tartott. Deréktól fölfelé emberformája volt, de a lábai, melyeket sûrû, fekete szõr borított, kecskepatában végzõdtek. Farka is volt, amit Lucy csak késõbb vett észre, ugyanis gazdája pedánsan átvetette az esernyõt tartó karján. Nyakába vastag, vörös sálat tekert, a bõre is vörösnek tûnt. Furcsának, de rokonszenvesnek látszott. Nyeszlett szakállt és göndörkés hajat viselt. A feje búbján két kicsi szarvacska hegyesedett fölfelé. Egyik kezében - mint már említettem - esernyõt tartott, a másikban csomagokat. Úgy nézett ki a havas tájban így megpakolva, mintha karácsony elõtti nagy bevásárlásból jönne éppen. Egy faun volt a különös alak, aki észrevéve Lucyt, még a csomagokat is elejtette ámulatában. - Te jóságos ég! - kiáltott fel.
| |
|